Vajaspánkó huszerett – első fejezet

Úgy történt, hogy a múlt héten volt a Néprajzi Múzeum Napja. Ingyenes belépés, gyerek és szakmai programok, este szakmai díjátadás, koccintás és fogadás. De miután az utóbbi időben a kulturális intézmények a gazdasági válság című népi játékban aktívan részt vesznek, a fogadást alternatív eszközökkel kellett megoldani. Így pattant ki a szervezők fejéből a Kulináris örömök című gasztro-pályázat. Mi meg nem bírtunk magunkkal (Agócs Írisz, Medve Zsuzsa és Frazon Zsófi), pályáztunk, oszt jól behappoltuk a különdíjat!

A kiírásban volt, hogy legyen örökségdiskurzus, másság, hagyomány, legalább húsz főre kóstoló. Mi nagyon igyekeztünk. Teljes pánkóságunk beleadtuk: környezetbarátság, vegaság, csokoládéság és még egy cseppnyi indiaiság.

Munkálkodásunk egy csalafinta mágikus tartalmú, archaikus nyelvezetű, csodálatos csatát verselő szövegen alapult: ez volt a Vajaspánkó huszerett (Parti Nagy Lajos Ibusár című színműve után – amatőrül meg szabadon). Kutatómunkánk lényege: meglelni a szövegben található lények és archaikus eleségek összetevőjét. És persze megleltük. És persze jól megcsináltuk. Majd a mágikus eledelekből összeállítottunk egy minden kétséget kizáró, autentikus múzeumi installációt: egy dicsőséges ütközetet.
A tudományos gasztrokutató és hagyományőrző projektről két részben tudósítunk: az első fejezetben elolvashatjátok az archaikus szöveget, illusztrációval, a másodikban pedig felfedjük a mágikus eledelek összetevőit, étekről étekre. Ím!

Vajaspánkó huszerett

Egyszer volt, hol nem volt,
az Erős Pista babgulyásán túl,
ott, ahol a hosszúszőrű mangalica is remixet tol,
még azon is túl,
volt egyszer egy barátságos környezetkultúra.

Környezetkultúra teremtményei boldogan éltek
visszaváltható üveghegyeik tövében,
a szelíd habokat vető MaDok-tenger partján,
mindenre kiterjedő örökségdiskurzus közepette.

Megfértek ott békességben tokmányok és mobilok,
céhládák és naptejes flakonok,
köpülők és mascarpones dobozok,
hímzett kelmék és viaszos vászonok – ahogy kell.

Nem zavarták életüket turulok,
egyszerhasználatos ásványvizes flakonok,
öntöttek fröccs, pirosan, fehéren,
zöldben is jártak, tudatosan, szépen.

Környezetkultúra barátságos őrei
a sajtban-vajban fürösztött kakukkfüves huszárok:
szép szál legények, tokkal vonóval,
büszke tartással, széles mosollyal.

Egy nap kicsordult a diskurzus az örökség medréből,
jöttek ártó lények a szmoghatár mélyéről:

a garabonciás, ki küldött farkast, táltost és Lucát,
a vadleány, ki váltott gyermekével,
átkával és gonosz nézésével,
környezetkultúra lakóira folyton rárohant.

Ekkor a főhuszár gondolt egyet magában, és egy mágikus tervvel előrukkola:
„Hasonlót a hasonlóval, míg el nem pusztula!
Harapdált huszárnak nem áll jól a mente,
kard, ki kard, huszárok!” ez volt az ő terve.

Terjengő kakukkfű, olajbogyó zápor,
aszaltszilvás gömbök, nem fut el, ki bátor.
Dőltek is a kekszek, csupa szósz lett minden,
kása, pempő, szuszogó tocsogott a réten,
zsámiska és kása, mártó és béles,
így lett nagy dicsősége a díszhuszár népnek.

Ezzel ért véget a csodás történetünk, és hogy ne feledjétek,
kifőztük az ősi receptet, kencéket, pempőket, mártókat és bélest,
legyen nagy vígasság,
és Bátky is éljen!

folyt. köv. (és persze egy szavunkat se higgyétek!)