csokoládé Berlin Mitte-ből

Azt sem tudom, hol kezdjem. Mondjuk ott, hogy ahogy már 2002-ben, és azóta mindig, Berlin újra és újra levesz a lámbamról. Okos, gondolkodó, emlékező és folytonosan megújuló, pezsgő, élő metropolisz, a legélhetőbb fajtából. Látni, érezni, kóstolni kell! Hoztam egy kis ízelítőt.

A legenda szerint Bandy Brooks belga ember 1815 nyarán szeretett bele a szépséges indián lányba, Pee Dee-be, a Mississippi partján. De miután a legenda egy csokoládé születéséről szól, további romantikus részletekkel sajnos nem szolgálhatok. De, hogy álompár voltak, az tuti. Erre bizonyíték a kereskedelmi szellem és az egzotikus művészet metszéspontjában felbukkanó elképesztően finom csokoládé, ami ráadásul még szép is. Édes, tiszta, természetes és csábító. De nem bájolgok itten tovább. A csokiipari vállalkozás aztán átköltözött Európába, de én azért még szívesen gondolnám azt, hogy az első néhány évtizedben maga Pee Dee festegette otthon a mintákat a kézzel készített pralinékra.

A lassan kétszáz éves Bandy Brooks Companyviszont mind a mai napig készít csokoládét, leginkább kézzel, és minden termék esetében mesterséges adalékanyagok és tartósítószer nélkül. A mintákat ma már gépes festik, oké, legyen! (Azért csoró stencilezőknek sem lehet épp rossz pálya...)

Berlinben, a dübörgő nagyváros szívében, két helyen juthatnak az ínyencek a termékekhez: a Friedrichstrasse és a Hackescher Tor S-Bahn megállóknál. Amikor az első bekezdésben visszafogottan lelkendeztem a városról, elfelejtettem említeni, hogy kényszeresen vonzódom mindenhez, ami ipari jellegű, akár régi, akár kortárs. Nos, ez a két megálló roppant nagyvonalúan ötvözi a város korából és státuszából adódó ipari jelleget, az emberek pedig ma is használják, a kávézók települnek - szerencsére Bandy Brooks is behajózott, csokistól, pralinéstól, fagylaltostól, ahogy kell. A portéka nem olcsó, a pralinék darabja 1,5 Euro, de hát lehet ennek ellenállni? Én vagyok rá az élő bizonyíték: NEM.